Akár a jégcsap…

A nő csak ült az asztalnál, és hol érintetlen vacsoráját, hol az ujján lévő gyönyörű karikagyűrűt nézte. Sötétkék szeme ködös volt a szívét elviselhetetlenül maró, eltitkolt fájdalomtól. Hajdani vidámságából alig maradt valami. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek az állandó rémálmoktól. Nem volt étvágya, soha nem evett semmit, így súlya kevesebb, mint kétharmadára csökkent. Szőke haja kócosan omlott vállára, igéző ajkait, melyek oly elbűvölő mosolyt tükröztek mindig, most cserepesen és mereven szorította össze.

-          Korina, kérlek, elmondanád mi a baj? – kérdezte előtte ülő férje már sokadszorra.

-          Ugyan már, Len… - mosolygott szélesen a nő, miközben kerülte a férfi aggódó tekintetét. – Nincs semmi baj. Minden a legnagyobb rendben.

Férje komoran fürkészte az arcát, tudta jól, hogy a mosoly csak álca, felesége titkol előle valamit.

-          Korina, ne próbálj meg becsapni, kérlek. Mondd el mi bánt. Azóta ilyen vagy, mióta megjöttél az orvostól.

A nő zavartan nézett maga elé, és arcáról lefagyott az erőltetett mosoly.

-          Történt valami? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Hisz’ szeretjük egymást, vagy nem? – fogta meg a férfi a nő asztalon lévő kezét, de az elrántotta. Férje homlokráncolva nézte felesége sápadt arcát, és közben ujjai érintésére gondolt:

„Akár a jégcsap…”

-          Nincs semmi baj, Len… semmi… - lehelte a nő maga elé meredve.

-          Látom rajtad, hogy van baj. Mondd el, kérlek! – könyörgött a férfi.

-          Nem. – mondta immár határozottan a nő, miközben felállt az asztaltól. Férje is felállt, és odasétált mellé.

-          Korina – tette felesége vállára nyugtatóan a kezét. – Könyörgök, mondd el, mi bánt. Látom a fájdalmat a szemedben, hiába is próbálod titkolni.

-          Nem lehet, Len… magam is meg tudok küzdeni vele… - fordított neki hátat a nő.

Férjét tehetetlen düh öntötte el, és nem gondolta végig, hogy mit cselekszik. Megragadta felesége vékony, törékeny csuklóját, és durván megfordította a nőt.

-          Ne merj nekem hátat fordítani! – ordította magából kikelve. – Miért nem mondod el, mi bánt? Miért szenvedsz egyedül? Miért nem kell a segítség? – rázta meg két vállánál erőteljesen feleségét.

-          Mert úgy sem tudsz segíteni… - suttogta fájdalmasan a nő, miközben a könnyek lassan peregtek le álmatlanságtól elnyúzott arcán.

Len feleszmélt a csendes, belenyugvó szóra, elengedte feleségét majd tágra nyílt szemekkel hátrált egy lépést.

-          S-sajnálom… én…

-          Ugyan már. – mosolyodott el megtörten a nő, miközben remegő kézzel letörölte könnyeit. – Ez ahhoz képest semmiség.

-          Mihez? – kérdezte a férfi értetlenül.

-          Beteg vagyok Len. – mondta a nő olyan nyugodtan, mintha csak egy kedves ismerősének mesélne a családjáról. – A szívemet támadja a betegség, ezért többször lehet majd infarktusom. Aztán mikor már nem bírja tovább, egyszer csak leáll és meghalok.

-          De… de… a betegségek gyógyíthatók, nem? – kérdezte Len a választól félve.

-          Ez sajnos nem – sóhajtott keserűen a nő. – Tizennyolc hónapom van hátra. De maximum két év. – suttogta még rekedtesen, majd kiment az ebédlőből, maga mögött hagyva férjét, aki az előtte lévő székbe kapaszkodott, hogy térdre ne rogyjon a szívébe nyilalló temérdek fájdalomtól.