A lecke

-          Szia, Len! – köszöntötte iskolából hazatérő öccsét June mosolyogva. – Megjöttél?

-          Amint látod. – morogta a tizenöt éves fiú kedvetlenül.

-          Ne légy már ilyen morcos. – vonta össze szemöldökét nővére. – Tudod, Korina beteg volt egy hétig, és nem volt iskolában…

„Igen, észrevettem… egy teljes hétig nem láthattam azt a két lábon járó csodát…” – akarta mondani Len, de e helyett csak bólintott egyet.

-          És most átjött, hogy elkérje Tőled a leckét – folytatta June.

-          Korina? Tőlem? De… miért nem Yoh-tól vagy Trey-től kérte el? – döbbent meg a fiú.

-          Nem tudom. De kérdezd meg Tőle. A szobádban vár Rád.

-          Jól van. – bólintott látszólag nyugodtan Len, majd szobája felé vette az irányt. Valójában azonban rettenetesen ideges volt, hogy a lány Rá vár. June aggódva nézett öccse távozó alakjára.

-          Remélem végre lesz valami… - mondta halkan, mielőtt visszatért volna őrzője társaságába.

XXX

„Itt van a szobámban és Engem vár. Engem… te jó ég… itt van…”

Ezekkel a gondolatokkal fejében nyitotta ki Len a szobája ajtaját. Ahogy belépett, elakadt a lélegzete. Korina az ablakpárkányon ült és az épp lemenő Napot figyelte. Fekete magas sarkú szandál volt rajta, rövid farmerszoknyája szépen kiemelte hosszú lábait. Felülre egy egyszerű, kicsit fodros, lila blúzt vett fel, ami alakja minden vonását látni engedte, és mégis mindent takart. Arcát és testét vöröses fénybe vonta a naplemente. Látszott, hogy gondolatai valahol messze jártak. A hangra a lány felemelkedett és megfordult. Kedvesen mosolygott, ahogy meglátta a fiút.

„Istenem, de gyönyörű…” – futott át Len agyán.

-          June mondta, hogy a leckéért jöttél. – vette le végre szemeit az előtte álló szépségről.

-          Igen. – mondta a lány szelíden, majd összevonta a szemöldökeit. – Csak nem elfeküdted a nyakad? Olyan merev a tartásod.

-          De, lehet… - válaszolt Len szórakozottan, ahogy elveszett a lány szemének sötétkék tengerében. „Akár egy angyal… varázslatos…” – gondolta.

-          Gyere, hadd masszírozzam meg.

-          Hát… én nem is tudom… - motyogta a fiú felocsúdva a lány selymes hangjáról és tökéletes alakjáról szóló elmélkedéseiből.

A gondolat igencsak csábító volt a számára, de félt, hogy nem tud majd gátat szabni érzéseinek és tetteinek.

-          Ugyan már, Len. Jót fog tenni. – bíztatta a lány.

Amilyen kecsesen és gyöngéden ejtette ki nevét, Len tudta, hogy elveszett.

-          Hát jó. – sóhajtott, a következményektől félve. „Olyan, mintha hatalma lenne felettem… az egyetlen személy, aki képes megijeszteni… és ráadásul úgy, hogy eszében sincs…”

-          Ez a beszéd. – bólintott Korina.

A fiú levette aranyszín zakóját és zöld nyakkendőjét. A ruhadarabokat gondosan székére terítette, majd várakozva nézett a lányra.

-          Az ingedet is, kérlek. – mondta pirulva Korina.

„Jézusom, mikor elpirul még csodálatosabb…”

Len nagyot nyelve elkezdte kigombolni ingjét, majd mikor végzett, levette azt is. Megfordult, és látta, hogy a lány az ágyán ül.

-          Megtennéd, hogy leülsz? – mutatott maga mellé.

„Neked bármit, édes…” – azóta így akarta szólítani, mióta meglátta az utcán.

A fiú remegő térdekkel sétált oda hozzá, és teljesítette a kérést. Korina mögéje térdelt és elkezdte lágyan masszírozni a nyakát. Ahogy először hozzá ért, megremegett a keze, de lassan felbátorodott. Az érintésre Len egész testében végigborzongott és lehunyta szemeit. „Olyan forró a bőre, mintha sütne… de boldogan égnék meg az Ő kezétől…” A lány közben erősített kézmunkáján.

Körülbelül öt perc múlva Korina abbahagyta, és megkérdezte a fiút:

-          Na? Most milyen?

-          Sokkal jobb. – válaszolta mosolyogva Len. „Esküszöm, ezen túl minden nap elfekszem a nyakam.” – gondolta közben. – Köszönöm. – tette még hozzá, ahogy megfordult és Korina sötétkék szemeibe nézett.

-          Szívesen, máskor is. Csak szólj. – lehelte a lány, ahogy a fiú szemében csillogó aranyszínű szikrákat figyelte.

-          Ne aggódj, biztosan fogok.

-          Jó… - mondta Korina, majd kis idő múlva szenvedélyesen megcsókolta Lent, aki ettől kellemesen meglepődött. Mikor elváltak egymástól, akkor tudatosult csak a lányban, hogy mit is tett. „Szeretlek, szeretlek, szeretlek…” – visszhangzott egyre csak Len fejében.

-          Korina, én… - kezdte volna az örömtől megremegő hanggal a fiú, de a lány belé fojtotta a szót.

-          Sajnálom, tudom, nem kellett volna… én… bocsáss meg… jobb, ha megyek…

Korina felállt és kirohant a szobából, de Len nem tudott mozdulni. Mereven nézett maga elé, ahogy fejében cikáztak a gondolatok:

„Sajnálja? De mit? Hogy életem legcsodásabb élményében lehetett részem? Hogy a lány, akibe találkozásunk óta szerelmes vagyok, megcsókolt? Nem kellett volna? Ha nem teszi meg, megtettem volna én… Nincs mit megbocsátanom…”

Egyik ujjával megérintette ajkát. Azon még mindig ott égett a lány heves szenvedélye. „De szeret is?” - tette fel magának a költői kérdést.

XXX

Mindennek már három éve. Utána kellett volna mennem akkor, de nem tudtam. Talán féltem, talán a csókja kiszívta belőlem a bátorságot. Azóta nem láttam, de még mindig élénken él bennem szeme kékje, haja szőkesége, hangja dallama, arca ívei, teste vonásai, keze érintése, ajkai íze…

Holnap beszélek vele. Nem akarom elveszíteni… Most már nem… Túl fontos nekem…

Hm… Lassan eláll az eső… Behúzom a függönyöket…